A régi iskola épülete, még a két-három generációval előttem élőket is befogadta, mint kis diákokat. Az idő vasfoga nehezen talált fogást az ódon épület vaskos falain. Ennek termei adnak helyet a kis közösségünk, családunk gyűléseinek. József és neje Manyi itt görnyednek előttünk, öregek előtt a falu nagy részének összezárt koszorúja által közrefogva. Mellettem ülő Mária, az egyik megbízottunk méltatlankodva, bosszús hangerővel, szinte remegve ismerteti a megrovó vádat.

– Megbíztunk benned József, bennetek. Kezelted az éléskamrát és megloptál bennünket. A legnagyobb bűnt követtétek el…
– Ne bántsatok! Éheztünk értsétek meg! Nem bírjuk tovább! – József taknya-nyála fröcsögve csorog mérgező szavaival elénk, a szúval átjárt olajos hajópadlóra.
Érzem, ahogy a vér lüktetve tódul a fejembe, a halántékomon keresztül.
– Elhallgass, még nem végzett! Mindenki éhezik, nagyon jól tudjátok ti is. – bődülök el.
Felzúdulás tör ki, amit Mária erőteljes, emelt hangja csendesít le.
– A legnagyobb bűnt követtétek el, ami még egy ember meggyilkolásánál is túltesz. Loptál az éléstárból, ki tudja mióta? Tudod mi jár ezért?
– Kegyelmezzetek! Ő volt! Ő uszított, megmérgezte a gondolataimat ez az álnok! – Ordítva, remegő kézzel mutat a nejére.
Háttérből az emberek nagy zűrzavarában kihallani a bekiáltásaikat: “HALÁL!”.
– Aljas vagy, nem csak tolvaj! – Érzem, mintha menten agyvérzést kapnék. Szinte remeg minden végtagom a dühtől.
Mária folytatja.
– Mindenki tudja, ti is tudjátok nagyon jól, hogy a közösséget meglopni bűn, a megmaradásunkat, életünket veszélybe sodorni halálos bűn. Nem tudjuk mi vár ránk a jövőben, mindig készen kell állni a legrosszabbra, ti pedig az élelmünket loptátok el, az élelem ellopásával mindenkit veszélybe sodortatok.
– Kegyelmezzetek! – A tolvajok már szinte fekszenek, mint egy csúszómászó.
– Kitagadunk benneteket! – Mária szavai újabb hangzavart kelt.
– Csendet! – Állok fel. Az emberek vért kívánnak. – Száműzés terhe mellett, csak azt a ruhát vihetitek, ami most rajtatok van, azonnal elkísérnek a kapuig, onnan már egyedül vagytok. – Erőteljesebb kiáltások, zúgolódás elnyomja hangunkat.
– Megöltök! Ezzel végünk! Ne tegyétek ezt velünk! Megteszünk mindent, többet dolgozunk. Kérlek…
– Mostantól ellenségek vagytok, ha nem távoztok a falu közeléből az Őrök lelőhetnek. Vigyétek őket!
Az emberek rettenetes dühösek, érzem, ha maradnának a bűnösök, lincselés történne. A kis közösségünk tagjai értik a veszélyt, értik, hogy a szigorú szabályok betartása a közösség túlélésének záloga. Aki ezt nem tudja befogadni a tudatába, nem része a családnak. Tíz markos fiatal vonszolja a tolvaj párt a grabancuknál fogva ki, a zord külvilágba, ordítanak, mint a vágás előtt a disznó.
– Rádiós! Menj kérlek, add hírül a többi falunak, kik a száműzöttek!
Mária erőteljes modora mindig csodálatra méltó, erős, belevaló asszony. Nem gyilkos. Tudom, nehezen hozta meg a végső döntést, de a kiválasztott tanács egységesen és határozottan szavazott. Tudjuk, ezzel halálos ítélet a bűnösök jussa.
Akkor még nem gondoltam, hogy visszatér a száműzetésbe került embernek és feleségének híre.

– Nyissátok a kaput!
– Várj, Mester!
Alaposak a fiúk. Nem engednek egyszerűen, s ez megnyugtat. Tudom, hogy jó kezekben vagyunk, komolyan veszik és betartják az instrukcióinkat. Öröm tölt el látva, hogy az emberek a falon alaposan körbekémlelnek, mielőtt elengednek. Lenézek mellém álló fehér árnyékra, én Árnynak nevezem – néha Árnyikának amikor rám tör a szentimentalizmus-, mindig a sarkamban van.
Egy nagy szabályt mindig tarts be! Legyen kutya melletted! Az egyetlen igaz barátod, az egyetlen állat, amelyik -felülírva az ösztöneit- a saját életét is feláldozza a gazdája védelmében. Persze nem utolsó sorban az érzékeire is hagyatkozhatsz, feltéve, ha érted a jelzéseit. Árny, az én hű társam már középkorú kutya. Az utolsó példánya a fajtájának, a fehér svájci juhásznak. Kerestem másikat, de a régi országhatáron belül biztos nincs, így a szomszéd falu német juhász szukájához fogom vinni, az utódok biztosítása érdekében. Bár nagyon sajnálom, hogy ezt a nemes fajtát nem tudjuk tovább vinni ebben a formában. Nemessége hihetetlen tulajdonságainak tárházában gyökerezik. Különösen jól megérti a gazdája gondolatait, érzi az állapotát, ha a gazda beteg ott őrzi az ágya mellett, a közelében. Árny elég dolgos kutya, imád rongylabdázni vagy botozni a falu gyerekeivel, akár megrokkanásig is képes lenne rohanni a játékkal. Árny igazán kíváncsi társ, mindig orrtávolságból vizsgálja azt, hogy éppen mivel szöszmötölök. Kicsit bosszant, hogy akadályoz, de igazából nem lehet rá haragudni. Szeretem benne ezeket az értékes képességeket. Jól egerész, és a patkányt is levadássza, ha lehetősége nyílik rá. Ezzel megtermeli a szárított jutalomfalatokat magának.
– Rendben, kaput nyitni!
A nehéz olajmázas rönkkapu vasalata nyögve tárja a szárnyakat, felfedve a zord, irtásos tájat. A természet kezdi visszavenni mindazt, ami az övé volt, fiatal fák sarjadnak, bokrok kapaszkodnak a sovány, száraz talajba. Indulok. Hallom, ahogy a kapu mögöttem elválaszt a biztonságot nyújtó világtól, megadva azt a többieknek, amit tőlem elvesz. Mindenki tudja, nem az úton megyünk megfigyelni, én sem így teszem. Jobbra – balra domb, csapás. Az állatok nyomában indulok, hiszen a vad óvatos, nem adja magát nyíltan a ragadozónak, ahogy magam sem. Jobbra, fel a dombon indulok, a susnyásba, majd az akácos bozót csapásán, ahol az őzek közlekednek a sötét biztonságában. A kutya földnek szegezett orral kocog előttem, mindig elérhető távolságban. Figyelni a kutya minden rezzenését. Ő mindig időben jelez, ha kell, kész oda adni az életét is a gazdájáért. Ha itt megyek, a Pauser-árokhoz jutok, onnan a régi dögkút felé, a mellett vezet az ösvény, ahonnan belátom a keleti oldalt, tiszta időben akár tíz kilométert is, így a régi makadám utat is. A fiatalok is jól tudják, mi a jól bevált módszer ilyenkor, amikor várunk valakit. Szeretek kijönni a természetbe, látni a nyugalmat, amit az ember elkerül. Teszem a lábam rendíthetetlenül. A természet csendje körülölel. Lépteim alatt sercen a fű, eszembe jut nagyapám arca – itt gyűjtöttük és raktuk boglyákba a szénát, itt tanultam meg a föld nyelvét. Akkor még mit sem tudtunk a világról. Akkor még nem éreztük a bőrünkön a ránk törő fejlődés előszeleit, annak szükségszerű kimenetelét. Szűk ez az ösvény. Eszméletlenül szürreális tény, hogy a felgyorsult fejlődésünk egy emberöltő alatt kitör, majd maga alá roskad. Ügyesen kell mozognom a növények között, kabátom durva len, az akác kapaszkodik belé, de nem engedhetem, hogy kiszakadjon. Minden darab szövet kincs.
Egykori családi földön keresztül török, ahol anyámmal oly sokat dolgoztunk. Elhagytam már az árkot, amely már lassan nem is árok, régen a csapadékot szállította el a faluból, ha egyszerre túl sok érkezett, de mára már ez is a természeté lett, lassan feltöltődik az évek alatt. Zsíros fű magasodik olykor tavasszal, ami a nyár végére már elsárgulva szinte eltűnik. Visszanézve az árok völgyébe látom a balra elkanyarodó vonalat a tetőről, két oldalt a domboldalait erdősávok övezik, ami esélyt ad a szénagyűjtésre, hiszen az időjárástól védett völgy ez. A régi dögkút a legmagasabb pontja a tájnak, fenyegetőn megmaradt a vadonban, emlékeztetve az erre járót: minden múlékony. Innen még tovább kell indulnom immáron lejmenetben a kidőlt kereszt felé az erdősáv folytatásában, ahol egy sűrű fenyvessel védett bozótosban elrejtettük a magaslest. A lesen ebben az időszakban, a tél vége felé is rejtve maradhatunk. Figyelek a neszre, nyugalom tölt el. Csend van. Madarak nem hallatják a hangjuk. Látom az állványos leshez nyíló természetes bejáratot a sövény falán, ami nekünk, idevalósiaknak látható, az egy idegen szemnek rejtve marad. Mielőtt átvágok a tisztáson, körbe nézek a látcsővel. Senki. A kutya mellettem áll, lábamnál, füle feszes figyelemmel lokátoroz. Nem kapkodja a fejét, koncentrál, érzem, hogy nyugodt. Ha idegenek járnának erre, már vadászatba kapcsolt volna. Gyerünk! A leshez is a csapást követem, idegen lábnyomokat keresek a földön. A magasles nehezen látható, alaposan körbe ültettük, szándékosan örökzöldekkel. Az állatok elkerülik, a csapás is elfordul, végig vezet a bozót mellett a fenyves sáv tövében, de nem megy be a lesig. Az állatok is érzik az emberi predátor szagát. A kutya bejárja a környéket, szagokat keres.
A magaslat feltárja világot a lencséknek. A távcsövem is régi darab, jó szolgálatot tesz. Jobbra, az egykori szomszéd falu felől semmi érdekes, a régi sertéstelep romos épületének omladozó falait próbálja a dzsindzsás rejteni, az oda vezető út szinte sehol sem látszik. Balra semmi civilizáció, csak a gaz, az akácos, amely elfajult az egykori szántó helyén. “Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar. Ezt a vad mezőt ismerem…” (1)
Az Ős -egykor- buja föld Karthágója (2) maradt ránk, az Ősanya meddő méhe. Nincs mozgás. Az út az erdősáv túlsó oldalán vonul, a keleti lejtő alján, a tavak előtt a kereszteződésben elkanyarodik kissé északnak Örs hely-ségen keresztül, egykori város felé. Rálátok a mocsaras tavakra. Csillogó víztükör. Szerencsémre jó idő van, nincs pára, száraz hideg lég, messze engedi látni a távcsövem lencséit. Az út tiszta, nincs mozgás. Pedig jönniük kellene. Emlékszem nagyanyám történetére, ami erről a helyről szólt. A második világháború alatt itt a környéken egy nagy fűz állt, amely koronájában nem madarak laktak, hanem két német katona és egy géppuska, vesztére az úton közeledő ellenségnek, akik mit sem sejtettek a stratégiai pont veszélyéről. A kidőlt kereszt is itt van nem messze innen, egykori kicsiny temető mementója, ma már sok ember azt sem tudja, hogy mi célt szolgáltak ezek a monumentek az utak mentén. Sokan a hitüket elvesztve élnek, s nem foglalkoznak a beton szobrokkal, rajtuk Krisztus megkínzott testével. Pedig, bizony kellene imádkozni, egyebünk úgy sem maradt hitvány életünk mellett. Na, körbe nézek újra. Tavak előtt kereszteződés, a lencsék mögül követem tovább kígyózó nyomvonalat, balra, majd kis jobbos, át az éren, a kis hídon, majd a csatornán a nagyobb hídon, utána újra jobbos kanyar, amit sokan levágnak már. A csatornát elhagyva, a tavak mögött a táj ismét emelkedik Bogárd felé, az út bal oldalán egy földmérő pont, egy beton torony áll, jobb oldalán egykor, a hidegháború alatt harckocsik gyakorlatoztak, majd békeidőben, fiatalkoromban birkák legelője volt. Napjainkban nem lehetséges birkát, vagy bármilyen állatot legeltetni, nyugalomban. Az emelkedőn túl, a felszedett, egykori vasútvonal futott. Ott csillan valami. Ma már nincs vonat sem. Sín sem. Az emberek felszedték. Már látom a sziluettek közeledését. Hat ember, kettőnél mintha puska lenne. Ebből a távolságból nehezen kivehetők az emberalakok, kik lehetnek vajon?

Tegnap vették a rádióadást. Ádám volt Hercegfalváról. Szaladt hozzám a műhelybe a kis hírvivő. A gyerekek a hírvivőink, akiket futárnak alkalmazunk. Gyógyszert kértek, azért jönnek. A kis Lajbi lóhalálában futott: “Péter bá! Ádám bácsiék keresnek rádióban.” – Ha napos idő van, mindig hallgatódzunk a rádióval. Szereltünk napelemeket, de sajnos az akkumulátorok idővel tönkrementek, nekünk kellett készíteni sajátot. Ha tiszta idő van, tudunk kommunikálni. Kiépült egy hírhálózat, annak segítségével röviden, meghatározott szisztéma szerint kommunikálhatunk a legközelebbi szomszédjainkkal. Régen rádióamatőrnek hívtuk ezeket a fel-szereléseket. Nem gondoltam, hogy az internet után ismét népszerű lesz. “Egres, Itt Hercegfalu, Jelentkezz! Pétert keressük!“ Sercegett a hang. – “Szaladj Töki! Hívd az öreget!” – Utasította az ügyeletes a kis futárt. Valahogy így lehetett, amikor is lógó nyelvvel jelent meg a műhelyemben a kis Lajbi, aki szívesen futárkodik a falun belül. A Falu rádiója egy lepusztult mobilhálózatos torony mellett van, hiszen célszerű volt az antenna használta. Onnan gurult le a kis bringáján a gyermek, majd szaladt be hozzám.
– Gyerünk vissza Lajbikám, Fuss, vissza, mondják meg mit akarnak! Majd visszahívjuk őket egy órán belül.- mondtam neki.
Igyekeztem egy rozoga megmentett bringával a rádióhoz. A bringa nehezen vonszolja magát, amióta “megtöltött” gumikat használunk. Nem olyan jó, mint régen a levegős tömlős gumik voltak, és az út sem a régi már.
Belépve a rádióállomásra, köszönés nélkül mondta a rádió ügyeletes: “Gyógyszer kell nekik. A gyerekek betegek ott is.“ Emlékszem akkor rettenetes érzéssel törtek rám az érzelmek, mert minálunk már “járt” a betegség. Mindent elviselek könnyen, egyedül a gyerekek szenvedését nem vagyok képes. Már a béke idejében is egyre rosszabbak voltak a járványok, több évtizedes, régmúltban eltűnt betegségek tértek vissza, egyre agresszívebben szedték áldozataikat a fertőzöttek közt. Aztán meg a jószágok elvesztése is hozzájárult a mai helyzetünkhöz. Régen látott, csak könyvekből ismert nyavalyák törtek az emberiségre, és az állatállományra is. Egy fejérvárosi orvos azt üzente hetekkel ezelőtt, hogy a kanyaró dúl, már rég nem volt a környékünkön. A mostani öregek még részesültek a vakcinákból, a mai fiatalság már nem kapott. Így minden járvány egy újabb kihívás és rettegés. Nekünk maradt a felhalmozott gyógyszerekből, amelyek már réges-régen lejártak, de már nincsen gyógyszergyártás. Úgy szoktuk mondani: “van, ami van, azzal kell tenni, amit tudunk”. Nincs gyógyszer ellátás. Így kisegítjük a velünk kapcsolatot tartó csoportokat.
Kevés időm volt. Össze kellett hívnom a tanácsot, hiszen nincs jogom odaadni semmit a közösségen kívülre, csak akkor, ha hozzájárulnak a többiek. Megkértem akkor a kis futárom, hogy szóljon többi gyereknek és rohanjanak az öregekhez sürgősen gyűlést kell tartani. Nálunk, ebben a kis emberbolyban mindenkinek van feladata. A fiatalok napi tevékenységeket végeznek, így nem tudnak mindig a rendelkezésre állni, tehát bizonyos jelentősebb kérdésekben pár megválasztott ember dönt, akikben a legjobban megbíznak a társaink. Bár már akkor biztos voltam benne, hogy mindenki megszavazza az adományt. A mi füvészünk pedig biztos tud gyógyfű keveréket küldeni, ami legalább a vitamint pótolja, és lázat csillapít. A mi kis családunkban szigorú szabályok működnek. Tudják, hogy a sürgősség kijelentése valóban sürgős esetet takar. Negyedóra múltán megbeszéltük, hogy adunk, de nem tudunk elébük menni, nekik kellene jönni. A fiatal vadászok kimentek nyugat felé, beszerző körútra, fűszert vittek meg eszközöket a szomszédokhoz. Így érvényes az a szabály, ha nincs itthon a harcosok egy része, akkor nem megyünk senki elé ki. Nem maradhat védtelenül a család. Visszajeleztük a választ a rádión, éppen elég energiánk maradt megbeszélni a hercegfalviakkal.

Így itt vannak, már a tavak előtt, a hat emberalak lóháton. Nem hajtják a lovakat, az látszik. Már közelebbről látom, a két kísérő nem Ádám és társai, hanem katonák. A közösségek támogatják őket, azok is adják az önkéntesek közül, mind válogatott, jó ember. Mi csak csendőrnek nevezzük őket, ahogy volt vagy százhúsz esztendővel ezelőtt is, és sokszor kíséretet adnak. Csodálkozom azért, mert nem jellemző, hogy ezen a környéken kísérnek csoportokat, mostanság inkább keletre kellett menni a csendőröknek, arról a részről több idegen érkezik. Portyázó hordák támadják a békés vándorokat, küldnököket, útonállók lesik kitől lehet elvenni mindenét, még az életét is.
Szóval még húsz perc, és itt lesznek. Körbe nézek alaposan. Messzire, ameddig csak ellátok. Szisztematikusan pásztázom a táj minden apró részletét. Indulok az útra. Kutya eltűnt a szemem elől, de tudom itt van valahol a közelemben. Pár lépés múlva lógó nyelvvel lohol utánam, hallom a szuszogását. Mellém érve az orrával megérinti kezem. Nem látok senkit a távolból. Egres, a kis falunk egy völgyben húzódik. A békeidők után először megfeleződött a lakosság, majd kissé felbővült, de a sok év alatt egyre kevesebben lettünk. Már nem élnek az emberek sokáig, a 80 év megélése ritka. Így is a közel 500 emberrel felépítettük a falat, abból az erdőből, amit még a szüleim gyermekkorában ültettek. Az út kelet felől érkezik, a falut befogadó völgy kelet-nyugat irányban húzódik. Így ott várom vendégeinket, ahonnan lelátok a völgyre: nyugati irányba nézve látom a kaput, a meredek lejtő tetejében, ahonnan a kelet felől érkezőket szintén messziről látom, mert arra is lejtő van. Az érkezők lassan növekvő termetét vizsgálom. Ruhák, zsákok a lovakon, a jól bevált fokos nyelek, és puskák. A csendőröket nem ismerem, kezükben nyúlik a dárdaszerű hosszú puska csöve, végükön pengékkel. Szörnyű, hogy az első világháború után visszatért a bajonett használat, persze kevés a töltény. Hűséges árnyékom izgatottá válik, izmai megfeszülnek. Rám néz, megnyugtatásul “nyugival” jelzem számára, nincs baj. Kap egy szárított húsfalatot.

– Üdv nektek, Urak! – mindenki biccent, Ádám legényeit ismerem, bátor fiatalok.
– Üdv Péter! Látom, jött kíséret is. Fiaid merre? – Ádám szomorú, aggódó tekintete halvány mosolyba vált és mindent elárul. Aggódik, ahogy magam is. Tudom, elméje az otthoniak körül forog.
– Elmentek beszerzésre nyugatra, Fejérváros felől érkeznek vissza. Pont elkerülitek egymást. Késésben is vannak, mert támadás érte őket, Fejérváros alatt, tudod, a soponyai kastélyba menekültek be. Majd elmondom, ha beértünk és ettetek. Ha előbb lennének, akkor elvittük volna elibétek a gyógyszert.
– Hallott mindenki a csetepatéról, sajnálom az embereid. Gondoltam, hogy elénk sietnétek, ha tudnátok, jó emberek vagytok. – leugrik a lóról. – A csendőr urak csatlakoztak a bogárdi bazárosban, idegen lomisok is megjelentek, azért felajánlották, hogy velünk jönnek, és vissza is kísérnek minket.
– Ez a dolgunk Urak! De menjünk! A társam Gyula, én pedig Tihamér vagyok. Számíthatunk-e elemózsiára? – békés mosoly jelzi, tudják a választ, de a tisztelet a nagy érték manapság, a túlélés záloga.
– Persze, mindenki kap. Induljunk le a lejtőn, lejjebb majd jelzek a kapusoknak.
A jelzés fáklyatűzzel menne, de nappal van, így olajlámpa a jelző eszköz, a kis gyűjtő tükrével. A kapuból egy pillanatra visszaérkezik a fényjelzés. Nyugtázás meg volt, de még el is kell érni odáig, gyalog még negyedóra.
– A lovakat kicseréljük, maradtok, vagy indultok vissza?
– Köszönjük, de kis pihenő után vissza is indulnánk, tudod a gyerekek… – Ifjú István is kisgyermekes, megértem, hogy igyekezne.
– Megértem, nagyon aggódik értetek mindenki, az asszonyok is sopánkodva készítették a csomagokat. Mi hír a Vasvárosról?
– Szörnyű hírek vannak, a patkányoknak tulajdonítják a betegséget, de rettenetes, hogy megint öldöklés volt, a rongyosok rátámadtak a kolóniára a betegség és a sok halott miatt. Nem tudom, hogy mi lett végül a járvánnyal, de a Honvédek sok embert megöltek megint, napokig égették a tetemeket, a régi gyárból szállt a füst.

Az összeomlás óta ez megy. Az emberek kétségbeesésükben elvesztik a kontrollt. A nagy összeomlás, előbb a háborúba sodródás, aztán a háború átment polgárháborúba az ökokatasztrófa miatt, minden országban. Az összes szörnyűség, mind együtt jár. Először áramhiány, a rend felbomlása szükségszerűen a szociális háló megszűnését hozta, onnantól anarchia van. Az áramhiány vízhiányt hozott, majd kolera járvány tört ki a nagyvárosokban. Az új középkort éljük manapság. A családommal az első dolgom volt ide költözni a szüleimhez. Megbeszéltem a fiammal, ha én nem lennék már: első és legfontosabb lépés elhagyni a Vasvárost, akkoriban Dunaújvárosnak hívták, onnan a sűrűn lakott részről azonnal vidékre kell költözni, mielőtt az emberek esze elmegy. Így is történt. Az első utunk ide vezetett, Egresre az utolsó csepp benzinünk mentett meg akkor. Sok-sok keserűség és gyász, és harc… De hosszú hetek alatt megépült a kerítés, a fal. A túlélés csak közösségben megy, először sokan nehezen értették meg, szükség volt a kemény rendszabályok meghozására, betartására. A sok család lassan eggyé vált, egy nagy családdá, ahogy a nemzet hajnalán ezer éve lehetett a honfoglalókkal. És minden nagyobb járvány újra és újra hozza az anarchiát. Hozza az állatias, magukból kifordult, embernek immár nem is nevezhető lényeket, véreres szemekkel, négykézláb búzát-, füvet legelő hordákat, embert evőket. Többször is elvesztettük már a vetésünk nagy részét, a hasonló megőrült emberek károkozása eredményeként. Többször felgyújtották a falat is. Meg persze jelen vannak a belső problémák, évtizedbe telt összekovácsolódni a családunknak.

A kapuban megállunk.
– Nyiss kaput!
– Várjatok Mester! – két kapus jobbra balra lengeti a fáklyákat.
Tudom, mit jelent. Jeleznek az északi-déli falakra a domb magasába, az Őrök most ellenőrzik, van-e mozgás a kerítéseken kívül. A völgy tetején, a nyílt terep felől dús tüskés cserjesávot telepítettünk. Csak a kis állat és a madarak otthona, ember nem jön át rajta egyszerűen, de az újra nőtt erdősáv zöld szakálla rejthet nem odavaló embereket. Kiáltozás, jelzés.
– Kapu nyitás! – nyikorogva megindul a szárny, az oltalmat adó. Sóhajtok. Azért megkönnyebbülés, ha megérkezik az emberfia.
Feltárul vendégeinknek Egres belső zárt falva. Házak sora, kerítések már nincsenek, mint egy-kor volt. Az út mentén szekerek hosszan sorakoznak, letakarva, várva a nagy indulást.
– Hát ti már igencsak előre vagytok, Péter! – megrökönyödve csodálkozik az egyik hercegfalvi legény.
– Minden, ami fontos. – szerszámok, könyvtár, ellátmány, ruha, alkatrészek, állatok ellátásához minden, elkészítve gondosan letakarva. – Gyertek urak, elmesélünk mindent az asztalnál.
Ádám félrevon.
– Péter, nagy a baj. Sok a beteg gyerek.
– Tudom. Mi is elvesztettünk közülük többet is, a szívem szakad meg. Most egyetek. Szusszanjatok, kaptok lovakat is – mondom a végét már hangosan, a többieknek is.
– Nekünk pihent lovunk van, köszönjük, nem kell fáradni miattunk – Tihamér simogatja a lovacskáját, amely máris keresi a zöldellő zsenge füvet.
Készítik is a lovakat nekik, szerszámok, eszközök áttéve, az érkező lovakat a serdülők viszik is az istállóba.
– A gyógyszereket adjuk induláskor, jön a füvesasszony is, összeállított egy nagy adaggal gyógyító teákat. – látom Ádám megkönnyebbül, nyugtázza a sürgést. A segítség elkélt néha nekünk is, akkor mi kaptuk a törődést.
– A falu vár benneteket Urak!

Ettek. Összegyűlt a család körülöttük, személyes üzenetek váltották egymást, hiszen vannak ismerősök abból a faluból is. Egy rövid, de tartalmas beszélgetés folyt le. Elmesélték, hogy a Vasváros lakossága nagyon szenved, hír jött messzi országokból is. Déli tengeri országokban elviselhetetlen a nyári nap. Ami a legrosszabb, állítólag nagy, part menti városok süllyednek víz alá, az óceánok emelkedése miatt. Elmondták, hogy a hercegfalviak, ahogy több másik közelebbi falucska is készülődik az utazásra, a megbeszéltek szerint. Aggódnak a portyázók miatt, a dunamenti települések lassan már elnéptelenednek a folyamatos zaklatások miatt. Az egykori főváros romjai közé csak a kincsvadászok és a nincs vesztenivalójuk kalandorok merészkednek, már csak a “végső dolgok országa” (3) az. A Honvédek, akik az egykori rendőrökből és katonákból szerveződtek, de a csendőrök őrjáratai sem bírnak a sok veszélyes csoporttal. Megerősítettük a szándékot, hogy a csendőreinket visszahívjuk, hogy majd védjék a karavánjainkat, de muszáj lesz nekünk is felkészülni a védekezésre. A védekezés megerősítése fontossá vált, már a napokban kapott rossz hír miatt is, miszerint kósza banditák támadtak a küldönc lovasainkra. Mint kiderült, a száműzöttek bosszút esküdtek, s hogy védjék bőrüket, elárultak minket, elárulták a tervezett beszerzői útvonalunkat a portyázó csapatok egyikének. Felkészült banda támadta meg a beszerzőinket, akik sérülések árán tudtak megmenekülni. A régi soponyai kastélyban élő kolónia mentette meg őket, és az éppen ott tartózkodó Honvédők csapata tört a támadókra. A mieink felismerték az árulókat, végül mindenkit kivégeztek. Így tanulunk mi is, az élet már adaptáció, az ember csak asszertíven maradhat ember. Az indulás pontos időpontját és a találkozást, a karavánok egyesülésének helyszínét a legutolsó pillanatban fogjuk egyeztetni a többi faluval, elkerülve, hogy egy nagyobb rablóbanda szerveződjön akkorra. Mindenki a közelebbi faluba küldi hírvivőjét, egyfajta “hírláncolatot” alkotva.
Elmentek. Sietve lovagoltak a jobb jövő reményében.

Emlékszem, a “sárkány halálával” (4) kezdődött, Japán süllyedésével, amelyet egy világot megrengető óriási rengés kísért. Majd műholdak potyogtak az égről. Valami a bolygóval sem stimmel, mintha érezné: a parazita rágta testének gyógyulnia kell. Ma a népek észak felé húzódnak. A szúnyogok ragályokat terjesztenek, ahogy a kullancsok is. Közben elviselhetetlen a napsütés, és itt, a Sárrét tájéka is szikessé válik, sok helyen sivatagosodik. Igazán, amit én tavaknak nevezek, azok is inkább lápok már. Közben vízhiánnyal küzd mindenki a Medence közepén. Így ezek után, együtt több, mint tíz szomszédos kolóniával egyetemben úgy döntöttünk, hogy új hazát építünk, északra, ahol több eső esik, van kő, és elviselhetőbb a nyár, természetesen, ami magasabban van. Már talán négy tél is eltelt, amióta felküldtünk embereket a hegységbe, én is voltam ott többször is, ahol kemény építő munka folyik. De van kő, víz és fa. Ahol a hegyek völgyeiben könnyebben tudunk védekezni. Ahol nagy kohót is tudunk építeni, olyan fazola-félét, és nem a kezdetleges bucakemencében kell vasat olvasztanunk.

Nehéz itt hagyni a falut, de mennünk kell, amikor beköszönt a jobb idő. Az egész család új otthonteremtése lesz ez, egy új Nemzet felemelkedésének kezdete, egy új élet kezdete a messzi hegyekben. Ahogy azt a nagyanyám megálmodta már hatvan éve. A magyarok új hazáját.